Voltam egy workshop-on ahol a zárásról volt szó, egy kis példán mentünk végig többféle szempontból. Sajnos a jegyzetek arról a workshop-ról most nincsenek nálam, ezért nem is követem. Csak egy szimpla lezárása következik a 30 napos konfortzónás fényképezős kihívásomnak. Sok élmény ért a 30 nap alatt, érdemes ezeket átgondolni és leszűrni a tanulságokat.
Nekem ez a fajta világ, amit a 30 napos kihívás alatt éltem meg jobban tetszik: ahol az emberek spontán beszélgetnek egymással, mosolyognak és nem fapofával sétálunk el egymás mellett. Ezt nem zárja ki az, hogy én nagyon szeretek egyedül lenni. Sokan el sem tudnak képzelni egy olyan nyaralást ahova egyedül mennek el, pedig saját magad az akivel az egész életedet leéled, mindenki mást meg tudsz választani, de ez már egy más téma. :)
Rájöttem hogy 30 különböző személyt leszólítva mind-mind nagyon hasonló, de mégis nagyon különböző és baromi érdekes személyiség, mindenkivel érdemes lenne még tovább beszélgetni és akármilyen előítéletet is aggasztottam egy vad idegen emberre - amit sajnos sűrűn szoktam - , azok nem igazak.
Persze én is megválogattam hogy kivel állok szóba, mert kell előítélet, bárkinek nem adom oda a telefonomat hogy fényképezzen le, sajnos ilyenek az emberek, mindenkiben nem lehet megbízni, de baromi sok érdekes ember van. Viszont akinek nem adnám oda a telefonomat azzal még beszélgethetek egy jót és rájöhetek hogy milyen értékes ember.
A kihívás után nyíltabb lettem az emberek felé.
Ez ilyen szép mondat de ez mit is jelent? Sok olyan helyzet alakul ahol társalgás és kommunikáció alakulhat ki két ember között (pl.: vonaton mellé ülsz), de ha nem, akkor marad egy kínos hiányérzet. Ilyen esetekben lépni fogok és nyitok, belekezdek a kommunikációba mert jó tapasztalataim vannak és egy újabb érdekes embert ismerhetek meg ezáltal. Egy kis történeten keresztül ezt be is mutatom, ami ma történt velem:
Vonatos történet
Felültem a vonatra, előttem a négyesben egy fiatal csajszi, mellette a másik négyesben egy srác. A srácot én átlósan teljesen láttam, és észrevettem hogy folyamatosan nézi az előttem ülő csajt.
Ez így nem jó, segíteni kéne a srácon. :)
A laptopot elővettem, 100-as betűméterrel jegyzettömbbe bírtam: "Ha tetszik a csaj, akkor menj oda és beszélgess vele! :)
Elég bátor vagy hozzá? :D"
A srác egyből vigyorgott és kézzel intett hogy hát nem, nem fog odamenni. Próbáltam még kézjelekkel átadni azt, hogy menjen és próbálja meg nem fog semmit sem veszteni, de nem ment.
Ez nem jötte be, de itt bennem volt egy kihívás érzés, ezt valahogy mégjobban össze kéne hozni...
Elővettem egy A4-es lapot, ráírtam az alábbiakat:
Ezt a lapot odaadtam az előttem ülő lánynak azzal a szöveggel hogy ez egy küldetéskártya és jó móka lesz. Sajnos a küldetéskártyát 2 perc múlva visszakaptam: "bocsi de én ezt most nem csinálom meg, van barátom". A beszélgetést poénosan azért lezártam, mert ez így egy kis feszültséget hagyott volna a levegőben, főleg hogy az átlósan ülő srác ezt látta és nagyon izgatta hogy mi lehet a lapon.
Végül a srácnak is odaadtam a lapot hogy tudja mi volt rajta. Én baromira élveztem, még jobban élveztem volna ha össze is jön a srácnak, de majd legközelebb.
Mielőtt leszállt a srác odajött hozzám és kezetfogott velem. :)
Talán már ez egy jó jel, hogy kellemetlen helyzet volt neki de tanult belőle és neki is tetszett.
